Qumrán, a Holt-tenger partján. Egész könyvtárat rejtettek a barlangok

Az időszámításunk előtti 6. században, a zsidó nép babiloni fogsága idején élt Dániel próféta könyve annyira pontos előrejelzéseket tartalmaz a későbbi történelemről, hogy a bibliakritikus tudósok a qumráni felfedezésekig – sőt néhányan még ma is – el sem tudják képzelni, hogy ne jóval később íródott volna, mint amit maga az irat állít önmagáról.
A babiloni udvari tudósok vezetőjeként dolgozó próféta egyik előrejelzését (lásd keretes írásunkban) a történelem során nagyon sokféleképpen értelmezték. A prófécia abban az évben született, amikor a babiloni birodalom fővárosát elfoglalta a Kürosz által irányított méd–perzsa-koalíció. Ugyanebben az évben a perzsa király engedélyezte az immár hetven éve a babiloni fogságban élő zsidó nép hazatérését és jeruzsálemi Templomuk felépítését is.

A továbbra is Babilonban maradó Dániel pedig böjtöléssel és imával törekedett Isten kiengesztelésére, hogy mindez megvalósulhasson, amikor látomásban kinyilatkoztatást kapott, hogy „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére [vonatkozó] szó kijövetelétől [a] felkent [messiás] fejedelemig hét hét és hatvankét hét lesz”.
A zsidóság írástudói között természetesen korán megkezdődött e mondat értelmezése, hiszen nem kisebb dolgot, mint a Messiás eljövetelének időpontját határozta meg. Azt soha senki nem vitatta, hogy „hét” alatt itt nem napokból, hanem évekből álló hetet kell értenünk. A zsidók számára a mózesi Törvény előírta, hogy hétévenként szombatévet kell tartaniuk, így ők az időt nem évtizedekben, hanem évhetekben számolták, ezért számukra ez a szóhasználat természetes volt. 69-szer hét, azaz 483 évről van tehát itt szó.
Az azonban már több értelmezési lehetőséget hagyott, hogy mit is értsünk pontosan „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetelé”-n. A héber dávár jelent szót, beszédet, isteni kinyilatkoztatást, igét, de dolgot, ügyet, sőt parancsot, rendelkezést is. Miről beszélhetett itt a próféta? Talán az első olyan isteni kinyilatkoztatásról, próféciáról, amely elhangzott arról, hogy elpusztulása után a szent város majd újra felépül? Ha igen, akkor Jeremiás próféta és az Első Templom idejében kell keresnünk az évhetek számolásának kezdetét, hiszen akkoriban beszéltek először erről a próféták.
Úgy tűnik, a zsidó írásmagyarázók eleinte ebben az irányban tapogatóztak: az évheteket az Első Templom pusztulásától (i. e. 586) számlálták. Így aztán legkésőbb – a 365 napos napévvel számolva is – i. e. 103-ban el kellett volna jönnie a Messiásnak – ami nem történt meg. Ha pedig a 360 napos mózesi holdévvel számolunk – a napévre való korrekció nélkül –, akkor ennek i. e. 110-ben kellett volna megtörténnie.
A hetven évhét egyik értelmezése szerint, amelyben, úgy tűnik, sok szabadságharcos is hitt a Makkabeus-felkelés idején (i. e. 168–165), a számítást valamikor az Első Templom pusztulása idején kell kezdeni, amikor az első próféciák születtek a város majdani újjáépítéséről. A „felkent fejedelmet” és annak „kivágatását” vélhetően azzal az Óniász főpappal azonosították, akit a törvényhez való hűsége miatt a kegyetlen pogány diktátor, Antiokhosz Epiphanész száműzetett. (A masiach szó ugyanis a héberben felkentet jelent, és nemcsak magára a Messiásra vonatkoztatható tulajdonnévként, hanem jelzőként, a három felkent hivatalban álló bármely emberre: főpapra, királyra vagy prófétára.) A hetvenedik évhetet a görög zsarnok rémuralmára vonatkoztatták, aki valóban megszüntette három évre az áldozatokat az újjáépített jeruzsálemi templomban.
Bár erről konkrét szövegemlék nem maradt fenn, vallástörténetileg szinte bizonyosra vehető, hogy az ebben hívő Makkabeus chászidok Isten országának eljövetelét, a halottak feltámadását várták győzelmüktől. E várakozásukban, s így egész számításukban azonban csalódniuk kellett. Ez a csalódás mély hitbeli eróziót és megosztottságot indított el a zsidó társadalomban, és egyik fő oka volt annak, hogy i. e. 165 után a zsidóság vallásilag annyira megosztott lett, amennyire korábban még soha, s amely miatt különböző felekezetekre szakadt szét. Az évhetek próféciáját újra kellett gondolni.

 Ezekben az üregekben találták meg 1947–48-ban Dániel könyvének több, mint kétezer éves másolatait

A qumráni közösség tagjai ekkoriban vonultak ki a társadalomból, hogy felkészüljenek az Isten és a Sátán seregei közötti végső összecsapásra, amelyről azt tartották, hogy bármely nap bekövetkezhet. Habakuk egy próféciájára alapozva úgy dolgozták fel a fent leírt csalódást, hogy azt állították: a végidő ismeretlen okból késik, de várni kell, és készülni rá, mert bármikor elérkezhet. A jeruzsálemi főpapi hivatal visszaszerzéséért politikai harcba szálló cádókiták (szadduceusok) ezzel szemben egyre cinikusabbá váltak a prófétai ígéreteket illetően, és görög hatásra még a test feltámadásának ígéretét is inkább a reinkarnációba vetett hit felé hajolva kezdték értelmezni. A farizeus felekezet is igyekezett újraértelmezni a dánieli előrejelzést, tudomásul véve, hogy az nem teljesedett be a makkabeusi győzelemmel.

A Római Birodalom fellépésével párhuzamosan azután megjelent a zelóták mozgalma is, akik szintén buzgón számlálgatták az évheteket. Míg az értelmezések eltérőek voltak, egy dolgot mindenki bizonyosan tudott, aki egyáltalán hitt az Írásokban.
Azt, hogy a Messiás érkezése küszöbön áll.
Ennek az izzó messianisztikus várakozásnak a forrpontján lépett fel a papi családból származó Keresztelő János, aki azt hirdette: „Letelt az idő, elközelített az Isten királysága!” Valószínűleg még ugyanebben az évben, Tiberius császár tizenötödik évében, azaz i. sz. 29-ben az általa bemerítkező názáreti Jézus is ugyanezt az üzenetet kezdte hirdetni. Őt a vallástörténészek számításai és a hagyomány szerint három évvel később, i. sz. 32-ben ölték meg. Tanítványai azonban az elkövetkezendő évtizedekben az egész Római Birodalmat betöltötték azzal az üzenettel, hogy feltámadt a halálból, és ő a megígért Messiás, a zsidóság és az egész emberiség megváltója és megmentője.
Ezek után nem nehéz rekonstruálni, hogy János, Jézus és tanítványaik miként értelmezhették a hatvankilenc évhétről szóló dánieli próféciát. Ha a Messiás-fejedelem kiirtásának az éve i. sz. 32, akkor innen kell visszafelé számlálni 483 évet, és így megkapjuk, hogy honnan indult valójában az évhetek számlálása, azaz, mit jelent „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele”. Ha napévben számoljuk ki ezt, akkor i. e. 451-et kapjuk, amelyhez semmilyen különösebb nagy jelentőségű esemény nem köthető. Ha azonban a 360 napos holdévvel számolunk – amellyel a Vízözön történetének leírásakor (Dániel utal is próféciájában a Vízözönre), valamint a Jelenések könyvében is számol a Szentírás –, akkor az évhetek számlálásának kezdő időpontja pontosan i. e. 444. Ez az év pedig nem más, mint a perzsa I. Artaxerxész Longimanus uralkodásának 20. esztendeje, amelyben Nehémiás könyvének tanúsága szerint a perzsa király kiadta az engedélyt Nehémiásnak, hogy építse újjá Jeruzsálem falait és magát a várost. A Kürosz által 538/537-ben kiadott engedély ugyanis csak a hazatelepülést és a Templom felépítését engedélyezte, a városét, és különösen a városfalakét – ami stratégiai szempontból veszélyes lehetett volna a birodalom számára – nem. Jeruzsálem tehát majdnem száz évig védőfal nélkül, nem teljes értékű városként élt. A „Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele” tehát a korai keresztény értelmezés szerint Artaxerxész rendeletére vonatkozott, a dávár szó parancs, rendelkezés jelentését állítva előtérbe. Elképzelhető, hogy a papi családból származó, és talán Qumránban felnövő Keresztelő János – aki helyzeténél fogva tanulmányozhatta a papi feljegyzéseket, és tisztában lehetett a történelmi időpontokkal – tudatában is volt annak, hogy fellépése mindössze három évvel előzi meg a Messiás-fejedelem kivágatására előrejelzett időpontot, sőt üzenetének ez lehetett egyik hivatkozási alapja: „Letelt az idő, elközelített az egek királysága…!”
A szövegnek ezt az értelmezését támasztja alá az i. e. 2. században készült görög nyelvű Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta is, amelyet később a keresztények is gyakran használtak. Ugyanis a héber dávár szót ebben a mondatban görögül a prosztagma szóval adja vissza, amely kifejezetten parancsot, rendelkezést, utasítást jelent. Eszerint a szöveg alexandriai (egyiptomi) zsidó fordítói már az i. e. 2. században így értelmezték a szöveget, és nem a Makkabeusokhoz és utódaikhoz hasonlóan, mint az Első Templom pusztulásának idejében elhangzott isteni kinyilatkoztatást. De megerősíti ezt a felfogást maga a dánieli szöveg is, amely a mondatot így folytatja: „…és újra felépíttetnek az utcák és a városfalak, még pedig viszontagságos időkben”. Ez csak a Nehémiás-féle városépítkezéskor valósult meg.

A Könyv Szentélye Jeruzsálemben. Az eredeti Ószövetséget rejti Fotó: S. L.

A zsidóság több évtizedes vajúdása a Jézus-kérdésben azonban végül oda vezetett, hogy a népet kormányzó hetvenegy fős Szanhedrin többszörösen is elhatárolta magát a Názáretinek Messiásként való elfogadásától, nemcsak halála előtt, de utólagosan, az apostolok igehirdetése után is. Számukra így a hetven évhét e korai keresztény értelmezése is elvetendőnek minősült. A rabbinikus hagyomány Jézus utáni továbbfejlődése már nem kis mértékben annak megfelelően is alakult, hogy a zsidókeresztény teológia állításait kiszorítsák a zsidó társadalom közös tudatából. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a hivatalos álláspont visszatért a vélhetően makkabeusi eredetű hagyományhoz: az évhetek számlálását az Első Templom pusztulásánál kell kezdeni. Így azonban értelmezhetetlenné és homályossá vált a szöveg, hiszen valamiképp magyarázatot kellett találni arra: miért nem érkezett el akkor már régen a Messiás? Miért nem zajlott le akkor már régen a végidők nagy konfliktusa, és miért nem jött el Isten királyi uralma? Az ellentmondást egyre nehezebb volt feloldani, de az időszámítás bizonytalansága és a történelmi események hiányos ismerete miatt egyelőre lehetett azt mondani: a hetven évhét még nem is telt le.
I. sz. 66-ban, két évvel Pál és Péter apostol mártírhalála után Júdeában kitört a rómaiak elleni országos felkelés, amelyet a zelóták már régóta ösztönöztek. Tévedés őket pusztán valami nemzeti felszabadító mozgalomnak látni: ők éppúgy vallási irányzat voltak, mint a farizeusok, a qumrániak vagy a zsidókeresztények. Teológiájuk szerint a végidő eljött, ám a végső háború megkezdésével a zsidó népnek nem Istenre kell várni, hanem el kell kezdeni a harcot, és ezzel, mint mondták, „ki kell kényszeríteni a véget”, Istent olyan helyzetbe kell hozni, hogy kénytelen legyen elküldeni a Messiást és természetfeletti szinten beavatkozni népe megmentése érdekében. 66-ban sikerült az egész országot – melynek vezetői és többsége ekkorra már döntött a jézusi megoldás elutasítása mellett – belerántani a reménytelen felkelésbe.
„Ami a zsidókat különösen sarkallta a háborúra, az egy kétjelentésű jel volt, mely a szent iratokban található, az tudniillik, hogy abban az időben egy, az ő országukból származó férfi szerzi meg a világ feletti hatalmat” – írja a zsidók galileai hadseregének hadvezére, Josephus Flavius, későbbi visszaemlékezésében. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy valószínűleg Dániel próféciájára utaló mondatában „kétjelentésű jel”-nek nevezi valamelyik messianisztikus próféciát. „Biztosan kijelenthetjük, hogy a Templom fennállásának utolsó negyven évében aligha élt olyan zsidó, aki ne a Római Birodalomban látta volna az utolsó istenellenes világbirodalmat” – írják a vallástörténészek (Strack–Billerbeck) a háború kirobbantásának vallási motivációiról.
A háború vége felé ismét felbukkant a hetven évhét próféciájának értelmezése, ezúttal minden eddiginél tragikusabb módon. I. sz. 70. áv hónap 9-ével kapcsolatban (ez volt ugyanis az Első Templom pusztulásának pontos dátuma) Jeruzsálemben egy zelóta hamis próféta bejelentette, hogy „Isten megparancsolta azoknak, akik a megváltás jelét akarják, vonuljanak fel a Szentélyhez”; aminek következtében majdnem hatezer ember – köztük asszonyok és gyermekek, akik engedelmeskedtek a parancsnak – meghalt aznap a Templom lerombolásakor a lángokban. Ez a hamis próféta több ezredmagával együtt szilárdan meg volt győződve, hogy Dániel hetven évhete i. sz. 70. áv 9-én ér véget, és ezért aznap a Messiás uralmának is el kell kezdődnie. Ez azonban ismét nem történt meg.
Ennek ellenére a hivatalos rabbinikus álláspont végül ezt az értelmezést rögzítette elfogadottként a Talmudban. Ez az oka annak, hogy a máig használt zsidó időszámítás 166 évet „késik”. Ahhoz ugyanis, hogy az Első és a Második Templom lerombolása közötti időt 490 évnek lehessen venni – holott ez a történettudomány mai ismeretei szerint 656 év –, éppen ennyit kellett valahogy eltagadni. Mégis ez maradt a hivatalos álláspont mindmáig.
A szintén óriási véráldozattal végződő messianisztikus Bar-Kochba-felkelés (i. sz. 135) bukása után a rabbik egyre inkább arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem szabad tovább kísérletezni „a vég kikényszerítésével” különböző teológiai koncepciók által. A hetven évhetet sem lehetett már tovább „nyújtani”, így aztán 246-ban a nagy tekintélyű Rav így nyilatkozott: „Minden kitűzött végidőpont elmúlt már, a dolog most már csak a bűnbánaton és a jó cselekedeteken múlik.” Azaz a történelem végét, melynek már el kellett volna jönnie, csak Izrael meg nem tért volta késlelteti. Ha Isten választott népe megtér, azonnal elérkezik a vég. Ez a máig érvényes rabbinikus álláspont. A rabbik ezután eltiltották a zsidóságot a hetven évhét számolgatásától. Erről Maimonidész így írt a középkorban: „Dániel korának mélységes tudományát tárta fel, mivel azonban ugyanez előttünk rejtve van, ezért az áldott emlékezetű bölcsek eltiltanak minket attól, hogy az eljövendő időket kutassuk, számítgassuk, mivel ez által megbotránkoztathatjuk az egyszerű embereket, és azt a tévelygést sugallhatjuk nekik, hogy az idők már elteltek, és Ő [a Messiás] mégsem jött el…”
A tiltásnak mindenesetre nem volt elegendő foganatja: mind zsidók, mind keresztények azóta is gyakran foglalkoznak a dánieli előrejelzéssel.