Qumrán, a Holt-tenger partján. Egész könyvtárat rejtettek a barlangok

Az időszámításunk előtti 6. században, a zsidó nép babiloni fogsága idején élt Dániel próféta könyve annyira pontos előrejelzéseket tartalmaz a későbbi történelemről, hogy a bibliakritikus tudósok a qumráni felfedezésekig – sőt néhányan még ma is – el sem tudják képzelni, hogy ne jóval később íródott volna, mint amit maga az irat állít önmagáról.
A babiloni udvari tudósok vezetőjeként dolgozó próféta egyik előrejelzését (lásd keretes írásunkban) a történelem során nagyon sokféleképpen értelmezték. A prófécia abban az évben született, amikor a babiloni birodalom fővárosát elfoglalta a Kürosz által irányított méd–perzsa-koalíció. Ugyanebben az évben a perzsa király engedélyezte az immár hetven éve a babiloni fogságban élő zsidó nép hazatérését és jeruzsálemi Templomuk felépítését is.

A továbbra is Babilonban maradó Dániel pedig böjtöléssel és imával törekedett Isten kiengesztelésére, hogy mindez megvalósulhasson, amikor látomásban kinyilatkoztatást kapott, hogy „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére [vonatkozó] szó kijövetelétől [a] felkent [messiás] fejedelemig hét hét és hatvankét hét lesz”.
A zsidóság írástudói között természetesen korán megkezdődött e mondat értelmezése, hiszen nem kisebb dolgot, mint a Messiás eljövetelének időpontját határozta meg. Azt soha senki nem vitatta, hogy „hét” alatt itt nem napokból, hanem évekből álló hetet kell értenünk. A zsidók számára a mózesi Törvény előírta, hogy hétévenként szombatévet kell tartaniuk, így ők az időt nem évtizedekben, hanem évhetekben számolták, ezért számukra ez a szóhasználat természetes volt. 69-szer hét, azaz 483 évről van tehát itt szó.
Az azonban már több értelmezési lehetőséget hagyott, hogy mit is értsünk pontosan „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetelé”-n. A héber dávár jelent szót, beszédet, isteni kinyilatkoztatást, igét, de dolgot, ügyet, sőt parancsot, rendelkezést is. Miről beszélhetett itt a próféta? Talán az első olyan isteni kinyilatkoztatásról, próféciáról, amely elhangzott arról, hogy elpusztulása után a szent város majd újra felépül? Ha igen, akkor Jeremiás próféta és az Első Templom idejében kell keresnünk az évhetek számolásának kezdetét, hiszen akkoriban beszéltek először erről a próféták.
Úgy tűnik, a zsidó írásmagyarázók eleinte ebben az irányban tapogatóztak: az évheteket az Első Templom pusztulásától (i. e. 586) számlálták. Így aztán legkésőbb – a 365 napos napévvel számolva is – i. e. 103-ban el kellett volna jönnie a Messiásnak – ami nem történt meg. Ha pedig a 360 napos mózesi holdévvel számolunk – a napévre való korrekció nélkül –, akkor ennek i. e. 110-ben kellett volna megtörténnie.
A hetven évhét egyik értelmezése szerint, amelyben, úgy tűnik, sok szabadságharcos is hitt a Makkabeus-felkelés idején (i. e. 168–165), a számítást valamikor az Első Templom pusztulása idején kell kezdeni, amikor az első próféciák születtek a város majdani újjáépítéséről. A „felkent fejedelmet” és annak „kivágatását” vélhetően azzal az Óniász főpappal azonosították, akit a törvényhez való hűsége miatt a kegyetlen pogány diktátor, Antiokhosz Epiphanész száműzetett. (A masiach szó ugyanis a héberben felkentet jelent, és nemcsak magára a Messiásra vonatkoztatható tulajdonnévként, hanem jelzőként, a három felkent hivatalban álló bármely emberre: főpapra, királyra vagy prófétára.) A hetvenedik évhetet a görög zsarnok rémuralmára vonatkoztatták, aki valóban megszüntette három évre az áldozatokat az újjáépített jeruzsálemi templomban.
Bár erről konkrét szövegemlék nem maradt fenn, vallástörténetileg szinte bizonyosra vehető, hogy az ebben hívő Makkabeus chászidok Isten országának eljövetelét, a halottak feltámadását várták győzelmüktől. E várakozásukban, s így egész számításukban azonban csalódniuk kellett. Ez a csalódás mély hitbeli eróziót és megosztottságot indított el a zsidó társadalomban, és egyik fő oka volt annak, hogy i. e. 165 után a zsidóság vallásilag annyira megosztott lett, amennyire korábban még soha, s amely miatt különböző felekezetekre szakadt szét. Az évhetek próféciáját újra kellett gondolni.

 Ezekben az üregekben találták meg 1947–48-ban Dániel könyvének több, mint kétezer éves másolatait

A qumráni közösség tagjai ekkoriban vonultak ki a társadalomból, hogy felkészüljenek az Isten és a Sátán seregei közötti végső összecsapásra, amelyről azt tartották, hogy bármely nap bekövetkezhet. Habakuk egy próféciájára alapozva úgy dolgozták fel a fent leírt csalódást, hogy azt állították: a végidő ismeretlen okból késik, de várni kell, és készülni rá, mert bármikor elérkezhet. A jeruzsálemi főpapi hivatal visszaszerzéséért politikai harcba szálló cádókiták (szadduceusok) ezzel szemben egyre cinikusabbá váltak a prófétai ígéreteket illetően, és görög hatásra még a test feltámadásának ígéretét is inkább a reinkarnációba vetett hit felé hajolva kezdték értelmezni. A farizeus felekezet is igyekezett újraértelmezni a dánieli előrejelzést, tudomásul véve, hogy az nem teljesedett be a makkabeusi győzelemmel.

A Római Birodalom fellépésével párhuzamosan azután megjelent a zelóták mozgalma is, akik szintén buzgón számlálgatták az évheteket. Míg az értelmezések eltérőek voltak, egy dolgot mindenki bizonyosan tudott, aki egyáltalán hitt az Írásokban.
Azt, hogy a Messiás érkezése küszöbön áll.
Ennek az izzó messianisztikus várakozásnak a forrpontján lépett fel a papi családból származó Keresztelő János, aki azt hirdette: „Letelt az idő, elközelített az Isten királysága!” Valószínűleg még ugyanebben az évben, Tiberius császár tizenötödik évében, azaz i. sz. 29-ben az általa bemerítkező názáreti Jézus is ugyanezt az üzenetet kezdte hirdetni. Őt a vallástörténészek számításai és a hagyomány szerint három évvel később, i. sz. 32-ben ölték meg. Tanítványai azonban az elkövetkezendő évtizedekben az egész Római Birodalmat betöltötték azzal az üzenettel, hogy feltámadt a halálból, és ő a megígért Messiás, a zsidóság és az egész emberiség megváltója és megmentője.
Ezek után nem nehéz rekonstruálni, hogy János, Jézus és tanítványaik miként értelmezhették a hatvankilenc évhétről szóló dánieli próféciát. Ha a Messiás-fejedelem kiirtásának az éve i. sz. 32, akkor innen kell visszafelé számlálni 483 évet, és így megkapjuk, hogy honnan indult valójában az évhetek számlálása, azaz, mit jelent „a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele”. Ha napévben számoljuk ki ezt, akkor i. e. 451-et kapjuk, amelyhez semmilyen különösebb nagy jelentőségű esemény nem köthető. Ha azonban a 360 napos holdévvel számolunk – amellyel a Vízözön történetének leírásakor (Dániel utal is próféciájában a Vízözönre), valamint a Jelenések könyvében is számol a Szentírás –, akkor az évhetek számlálásának kezdő időpontja pontosan i. e. 444. Ez az év pedig nem más, mint a perzsa I. Artaxerxész Longimanus uralkodásának 20. esztendeje, amelyben Nehémiás könyvének tanúsága szerint a perzsa király kiadta az engedélyt Nehémiásnak, hogy építse újjá Jeruzsálem falait és magát a várost. A Kürosz által 538/537-ben kiadott engedély ugyanis csak a hazatelepülést és a Templom felépítését engedélyezte, a városét, és különösen a városfalakét – ami stratégiai szempontból veszélyes lehetett volna a birodalom számára – nem. Jeruzsálem tehát majdnem száz évig védőfal nélkül, nem teljes értékű városként élt. A „Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele” tehát a korai keresztény értelmezés szerint Artaxerxész rendeletére vonatkozott, a dávár szó parancs, rendelkezés jelentését állítva előtérbe. Elképzelhető, hogy a papi családból származó, és talán Qumránban felnövő Keresztelő János – aki helyzeténél fogva tanulmányozhatta a papi feljegyzéseket, és tisztában lehetett a történelmi időpontokkal – tudatában is volt annak, hogy fellépése mindössze három évvel előzi meg a Messiás-fejedelem kivágatására előrejelzett időpontot, sőt üzenetének ez lehetett egyik hivatkozási alapja: „Letelt az idő, elközelített az egek királysága…!”
A szövegnek ezt az értelmezését támasztja alá az i. e. 2. században készült görög nyelvű Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta is, amelyet később a keresztények is gyakran használtak. Ugyanis a héber dávár szót ebben a mondatban görögül a prosztagma szóval adja vissza, amely kifejezetten parancsot, rendelkezést, utasítást jelent. Eszerint a szöveg alexandriai (egyiptomi) zsidó fordítói már az i. e. 2. században így értelmezték a szöveget, és nem a Makkabeusokhoz és utódaikhoz hasonlóan, mint az Első Templom pusztulásának idejében elhangzott isteni kinyilatkoztatást. De megerősíti ezt a felfogást maga a dánieli szöveg is, amely a mondatot így folytatja: „…és újra felépíttetnek az utcák és a városfalak, még pedig viszontagságos időkben”. Ez csak a Nehémiás-féle városépítkezéskor valósult meg.

A Könyv Szentélye Jeruzsálemben. Az eredeti Ószövetséget rejti Fotó: S. L.

A zsidóság több évtizedes vajúdása a Jézus-kérdésben azonban végül oda vezetett, hogy a népet kormányzó hetvenegy fős Szanhedrin többszörösen is elhatárolta magát a Názáretinek Messiásként való elfogadásától, nemcsak halála előtt, de utólagosan, az apostolok igehirdetése után is. Számukra így a hetven évhét e korai keresztény értelmezése is elvetendőnek minősült. A rabbinikus hagyomány Jézus utáni továbbfejlődése már nem kis mértékben annak megfelelően is alakult, hogy a zsidókeresztény teológia állításait kiszorítsák a zsidó társadalom közös tudatából. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a hivatalos álláspont visszatért a vélhetően makkabeusi eredetű hagyományhoz: az évhetek számlálását az Első Templom pusztulásánál kell kezdeni. Így azonban értelmezhetetlenné és homályossá vált a szöveg, hiszen valamiképp magyarázatot kellett találni arra: miért nem érkezett el akkor már régen a Messiás? Miért nem zajlott le akkor már régen a végidők nagy konfliktusa, és miért nem jött el Isten királyi uralma? Az ellentmondást egyre nehezebb volt feloldani, de az időszámítás bizonytalansága és a történelmi események hiányos ismerete miatt egyelőre lehetett azt mondani: a hetven évhét még nem is telt le.
I. sz. 66-ban, két évvel Pál és Péter apostol mártírhalála után Júdeában kitört a rómaiak elleni országos felkelés, amelyet a zelóták már régóta ösztönöztek. Tévedés őket pusztán valami nemzeti felszabadító mozgalomnak látni: ők éppúgy vallási irányzat voltak, mint a farizeusok, a qumrániak vagy a zsidókeresztények. Teológiájuk szerint a végidő eljött, ám a végső háború megkezdésével a zsidó népnek nem Istenre kell várni, hanem el kell kezdeni a harcot, és ezzel, mint mondták, „ki kell kényszeríteni a véget”, Istent olyan helyzetbe kell hozni, hogy kénytelen legyen elküldeni a Messiást és természetfeletti szinten beavatkozni népe megmentése érdekében. 66-ban sikerült az egész országot – melynek vezetői és többsége ekkorra már döntött a jézusi megoldás elutasítása mellett – belerántani a reménytelen felkelésbe.
„Ami a zsidókat különösen sarkallta a háborúra, az egy kétjelentésű jel volt, mely a szent iratokban található, az tudniillik, hogy abban az időben egy, az ő országukból származó férfi szerzi meg a világ feletti hatalmat” – írja a zsidók galileai hadseregének hadvezére, Josephus Flavius, későbbi visszaemlékezésében. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy valószínűleg Dániel próféciájára utaló mondatában „kétjelentésű jel”-nek nevezi valamelyik messianisztikus próféciát. „Biztosan kijelenthetjük, hogy a Templom fennállásának utolsó negyven évében aligha élt olyan zsidó, aki ne a Római Birodalomban látta volna az utolsó istenellenes világbirodalmat” – írják a vallástörténészek (Strack–Billerbeck) a háború kirobbantásának vallási motivációiról.
A háború vége felé ismét felbukkant a hetven évhét próféciájának értelmezése, ezúttal minden eddiginél tragikusabb módon. I. sz. 70. áv hónap 9-ével kapcsolatban (ez volt ugyanis az Első Templom pusztulásának pontos dátuma) Jeruzsálemben egy zelóta hamis próféta bejelentette, hogy „Isten megparancsolta azoknak, akik a megváltás jelét akarják, vonuljanak fel a Szentélyhez”; aminek következtében majdnem hatezer ember – köztük asszonyok és gyermekek, akik engedelmeskedtek a parancsnak – meghalt aznap a Templom lerombolásakor a lángokban. Ez a hamis próféta több ezredmagával együtt szilárdan meg volt győződve, hogy Dániel hetven évhete i. sz. 70. áv 9-én ér véget, és ezért aznap a Messiás uralmának is el kell kezdődnie. Ez azonban ismét nem történt meg.
Ennek ellenére a hivatalos rabbinikus álláspont végül ezt az értelmezést rögzítette elfogadottként a Talmudban. Ez az oka annak, hogy a máig használt zsidó időszámítás 166 évet „késik”. Ahhoz ugyanis, hogy az Első és a Második Templom lerombolása közötti időt 490 évnek lehessen venni – holott ez a történettudomány mai ismeretei szerint 656 év –, éppen ennyit kellett valahogy eltagadni. Mégis ez maradt a hivatalos álláspont mindmáig.
A szintén óriási véráldozattal végződő messianisztikus Bar-Kochba-felkelés (i. sz. 135) bukása után a rabbik egyre inkább arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem szabad tovább kísérletezni „a vég kikényszerítésével” különböző teológiai koncepciók által. A hetven évhetet sem lehetett már tovább „nyújtani”, így aztán 246-ban a nagy tekintélyű Rav így nyilatkozott: „Minden kitűzött végidőpont elmúlt már, a dolog most már csak a bűnbánaton és a jó cselekedeteken múlik.” Azaz a történelem végét, melynek már el kellett volna jönnie, csak Izrael meg nem tért volta késlelteti. Ha Isten választott népe megtér, azonnal elérkezik a vég. Ez a máig érvényes rabbinikus álláspont. A rabbik ezután eltiltották a zsidóságot a hetven évhét számolgatásától. Erről Maimonidész így írt a középkorban: „Dániel korának mélységes tudományát tárta fel, mivel azonban ugyanez előttünk rejtve van, ezért az áldott emlékezetű bölcsek eltiltanak minket attól, hogy az eljövendő időket kutassuk, számítgassuk, mivel ez által megbotránkoztathatjuk az egyszerű embereket, és azt a tévelygést sugallhatjuk nekik, hogy az idők már elteltek, és Ő [a Messiás] mégsem jött el…”
A tiltásnak mindenesetre nem volt elegendő foganatja: mind zsidók, mind keresztények azóta is gyakran foglalkoznak a dánieli előrejelzéssel.

Kattintson a képre

Szodoma és Gomora sorsa már a bibliai időkben példabeszéddé vált. A kanaániták által lakott városok bűnét Ezékiel próféta így összegezte egy Jeruzsálemnek szánt figyelmeztető próféciájában: "Íme, ez volt a vétke Szodomának, a te húgodnak: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg." (16,49) A korabeli szinten luxuséletmódban élő kanaánita férfilakosság előszeretettel hódolt a homoszexualitásnak, amit nemcsak hogy nem titkoltak, de még büszkélkedtek is vele: "Vétkeiket Szodoma módjára hirdetik, nem titkolják. Jaj, nekik, mert maguknak okoznak bajt!" – írta Ézsaiás (3,9). De az újszövetségi próféták sem hagynak kétséget afelől, hogy mi volt Isten véleménye a szodomaiakról: "Elhamvasztotta és pusztulásra ítélte Szodoma és Gomora városát, intő példaként azoknak, akik istentelenül élnek" – olvassuk Péter apostol második levelében (2,6). Júdás apostol szerint a szodomabeliek paráznaságuk követkeményeként a kárhozat tüzén égnek: "Ugyanígy Szodoma és Gomora, meg a körülöttük levő városok, amelyek ezekhez hasonló módon paráználkodtak, és idegen test utáni kívánság hajtotta őket, például szolgálnak, amikor az örök tűz büntetését szenvedik." Jézus szerint azonban az örök ítéletkor még nekik is könnyebb dolguk lesz azoknál, akik nem fogadják be az evangéliumot: "Bizony, mondom néktek: elviselhetőbb sorsa lesz Szodoma és Gomora földjének az ítélet napján, mint annak a városnak." (Máté evangéliuma 10,15)

Jelkép vagy valóság?

Szodoma és Gomora nevével elsőként Ábrahám és Lót történetében találkozhatunk, korántsem csupán szimbolikus értelemben. Mikor Ábrahám visszatért Egyiptomból – ahová a Kanaánban kitört éhség miatt menekült – elváltak útjai Lóttól, unokaöcscsétől, akit még Urból hozott magával. (A történeti háttérhez lásd. Ábrahám nyomában cím? cikkünket, Hetek 1999. szeptember 25.) Ábrahám szabad választást engedett rokonának, hogy ott telepedjék le, ahol neki tetszik. A "szeme után járó" Lót természetesen a gazdag és termékeny Jordán-völgyet választotta a Negev pusztasága vagy a Júdeai dombság helyett: "Felemelte azért Lót az ő szemeit, és látta, hogy a Jordán egész melléke bőviz? föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Szodomát és Gomorát mind Cóárig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje." (Mózes első könyve 13,10) Ez a mondat arra utal, hogy a korai bronzkorban, vagyis ötezer évvel ezelőtt ez a környék még egészen másképp nézett ki mint manapság: vize bőséges, talaja termékeny, klímája kellemes lehetett, ami egyaránt kedvezett az állattenyésztésnek és a mezőgazdaságnak.
A Jordán völgyében húzódó települések közül ötöt említ meg név szerint a Biblia: Szodomát, Gomorát, Admát, Cebóimot és Belát (más néven Cóárt). Ezek a kanaáni városok Ábrahám idejében (a bibliai időszámítás szerint i. e. 2200 körül) babilóni uralom alatt álltak, amint az a Bibliában feljegyzett első háború történetéből kiderül: "Történt pedig Amráfelnak, Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernak, Élám királyának és Tidálnak, Góim királyának az idejében, hogy ezek háborút indítottak Bera, Szodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebóim királya és Bela, azaz Cóár királya ellen. Mindezek a Sziddim-völgyben egyesültek, ahol most a Sós-tenger van. Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik esztendőben fellázadtak." C. H. Gordon Az Ószövetség világa (New York, 1958) cím? könyvében "a Biblia legtöbb fejtörést okozó történeti kérdésének" nevezte a Teremtés könyvének imént idézett 14. fejezetét. Ez az elbeszélés többek között azért egyedülálló a pátriárkákról szóló többi elbeszélés között, mert az események itt világtörténelmi keretbe ágyazva jelennek meg. Négy szövetséges király rátör Szodomára és négy másik várossal egyetemben lerombolja, lakosságát pedig – köztük Ábrahám unokaöccsét, Lótot – javaikkal együtt fogságba hurcolja. Ábrahám erre összegyűjti seregét, 318 harcedzett férfit, üldözőbe veszi a négy királyt, megveri őket és kiszabadítja Lótot.
A Sziddim-völgyében (a mai Holt-tenger helyén) található kananeus városokat megtámadó ad hoc szövetség tagjait ugyan nem tudjuk a Biblián kívüli forrásokból azonosítani, de egyes királynevek beilleszthetők a kor valóságába. Amráfelt bizonyos szerzők azonosnak vélik Hammurappival, az óbabilóni korszak híres uralkodójával, akinek törvénygyűjteménye fennmaradt – de ez az azonosítás egyelőre sem nyelvészetileg, sem történetileg nem tekinthető bizonyítottnak. Kedorláomer elámi név (előtagja a királynevekben gyakori Kudur/Kutur szó); az Arjók név Arrijuk illetve Arriwuk alakban gyakori a Mariban és Nuziban talált ékírásos szövegekben; Amráfel eredete kevéssé világos; a Tidal ellenben egyértelműen a hettita Tudhalija királynév megfelelője.
A megmentett városok lakói azonban tovább folytatták bűnös életmódjukat. Hiába alkudozott Ábrahám Istennel az érdekükben, az Úr két küldöttje útján személyesen győződhetett meg a helyzet menthetetlen voltáról. Egyedül Lót, felesége és két lánya tudott megmenekülni a pusztulás elől: "És bocsátott az Úr Szodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. És elsüllyesztette ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is." (Mózes első könyve 19,24-25) A Károli Gáspár-féle fordításban szereplő "elsüllyesztette" nem egészen pontosan fedi a háfach héber ige jelentését, amelyet a "feldúl, elpusztít, fenekestül felforgat" szavakkal adhatunk vissza. Az öt bűnös város "egy pillanat alatt elpusztult, kezét sem mozdíthatta benne senki" – olvassuk Jeremiás siralmaiban (4,6). Az egykor virágzó völgy helyén "az egész föld kiégett, csupa kénkő és só, nem lehet bevetni, nem kel ki és nem nő rajta egy árva fűszál sem" (Mózes ötödik könyve 29,22).

Az eblai táblák rejtélye

Olasz régészek 1964-ben kezdték meg az észak-szíriai Tel Mardíh település közelében annak a halomnak feltárását, amely alatt az ókori Ebla városát sejtették. Paolo Matthiae és társai választása szerencsésnek bizonyult: a négy évvel később napvilágra került, majd 1974-ben Giovanni Pettinato által megfejtett ékírásos táblák igazolták, hogy a feltárt település valóban Ebla. Az itt talált agyagtáblák jelentőségét a bibliai régészet szempontjából az adta, hogy azok nagyjából Ábrahám korában keletkeztek, sémi nyelven íródtak, ráadásul több Bibliában szereplő név is megtalálható bennük. Pettinato állítása szerint az egyik táblán megtalálta mind az öt bűnös város: Szodoma, Gomora, Adma, Cebóim és Bela (másnéven Cóár) nevét. A neves bibliakutató, Freedman professzor pedig úgy nyilatkozott, hogy mind az öt név egy táblán szerepel, ugyanabban a sorrendben, amelyben a Teremtés könyvének fentebb idézett fejezete is említi őket. 1978-ban a brit Királyi Geológiai Társaság nyilvános ülésén Pettinato azt is közölte, hogy ezeket a városokat a táblán különböző, Eblából küldött áruküldemények rendeltetési helyeként említik, és hogy az egyik város mellett szerepel királyának neve is, amely azonos a Bibliában szereplő királynévvel – csakhogy azt nem közölte, melyikről is van szó. Később kijelentette, hogy a király neve Bi-ir-sa; ez a Teremtés könyvében Gomora királyának felel meg (Birsa). Ám Pettinato hamarosan rájött, hogy a tábláról ismert Birsa nem Gomora, hanem Adma uralkodója volt. További nehézséget jelentett annak a híre, hogy az Admaként és Cebóimként azonosított nevek egyáltalán nem ugyanazon a táblán szerepeltek, mint amelyek Szodomát és Gomorát említették. Az eblai írás sajátosságainak egyre jobb megismerésével az is felmerült, hogy e neveket esetleg egészen másként kell olvasni, illetve másutt kell keresnünk őket. Az ékírásos szövegben szereplő Si-da-mu (ejtsd: Szidamu) ugyan lehetne Szodoma megfelelője, de – amint Vargyas Péter megállapítja – inkább Észak-Szíriában kell keresnünk a helyét. Pettinato az ékírásos i-ma-ar (ejtsd: Imár) helynévben vélte felismerni Gomora nevét. Első pillantásra ez furcsának tűnhet, de tudnunk kell, hogy Gomora héber neve \'Amóráh, ahol a szókezdő torokhangot csak a Biblia görög fordítása nyomán írták át g hanggal az európai nyelvekben. Ez az Imár azonban megint csak nem az elpusztult Holt-tengeri várost, hanem az i. e. II. évezredből jól ismert észak-szíriai Emart jelenti, amelyet egyébként Eblával egyidőben francia régészek tártak fel. Az eblai táblák e negatív eredmények ellenére nagy izgalmat váltottak ki, és egyre többen sürgették Szodoma feltárását.

Delta tengeralattjáró: megtalálta Szodomát?   

Romvárosok a Holt-tenger partján

Jordániában, a Holt-tenger délkeleti partján 1975 és 1983 között egy sor ókori települést tártak fel a Walter Rast és Thomas Schaub amerikai régészek által vezetett kutatócsoportok. A városok a korai bronzkorban, durván i. e. 3500 és 2200 között voltak lakottak, majd az időszak végén valamennyien tűzben hamvadtak el. Az első öt ásatási idényben a jordániai Bab edh-Dhra és Numeira települések mellett végeztek kutatásokat. Az előbbi települést már W. F. Albright is átvizsgálta 1924-ben; Paul Lapp pedig 1965–67-ig ásott a területen, először azonosítva a város kőfallal körülvett területét és a temetőt, amelyről később még lesz szó. A 90-es években Rast és Schaub további 30 romtelepülést tárt fel a térségben, köztük Numeirát, amelyet valaha szintén fal övezett. Ezen kívül Bab edh-Dhrában feltárták a nyugati védőfalat, amely több mint 10 méter vastagságú volt, de magasságát az erózió miatt ma már lehetetlen megbecsülni. A város délnyugati oldalán találták meg a kultikus központ maradványait egy félkör alakú kőoltárral és egy négyszögletes, három oszlop által támasztott templomépülettel. (Hasonló templomokat tártak fel a kanaániták által lakott korai bronzkori Megiddo, Yarmuth és Arad településeken is.) A kutatók három további települést tártak fel Szafi, Feifa és Khanazir térségében, a Holt-tengertől délre. A Holt-tenger délkeleti fennsíkján feltárt települések közül legérdekesebb az a három temető, amelyet a legszkeptikusabb régészek is "a Közel-Keleten eddig feltárt legnagyobb temetők" közé sorolnak. Paul Lapp becslése szerint egyenként 500 ezerre tehető az itt eltemetett halottak száma – ami még akkor is hihetetlenül nagy szám, ha Rast és Schaub szerint túlzott ez a becslés. Az Izrael egész területéről ma ismert 260 kora-bronzkori település összterülete 1500 hektár lehetett, vagyis a lakosság összlétszáma egy adott időpontban körülbelül 150 ezer főt tett ki – írja a jeruzsálemi Héber Egyetem tanszékvezető régészprofesszora, Amihai Mazar.
A régészek között nagyjából elfogadott állásponttá vált az a feltételezés, hogy az említett romvárosok közül Bab edh-Dhra és Numeira a Bibliában említett öt "Sziddim-völgyi város" valamelyikével azonosítható. Alátámasztja ezt az érvelést az is, hogy az
i. sz. VI. században készült bizánci padlómozaikon, a híres Madaba-térképen Cóár is egyértelműen azonosítható. Erről a városról írta a Krisztus utáni első század végén Josephus Flavius zsidó történetíró: "[Szodoma pusztulása után] Lót leányaival eljutott egy kis helységbe, amelyet megkímélt a tűz. Ennek a helységnek a neve még ma is Zohor, ami héberül annyit jelent, hogy kicsiny. Ott élt egy darabig, távol az emberektől, nélkülözésben és nyomorúságban." (A zsidók története I, 11.) De mit kezdjünk a hatalmas temetőkkel? Michael S. Sanders (58) brit születés? kaliforniai bibliakutató állt elő azzal az érdekes feltételezéssel, hogy mivel a temetők egyikét még a fent említett városok alapítása előtt vették használatba, a Holt-tenger délkelti partvidékén feltárt romvárosok tulajdonképpen a bibliai öt város "tükörképei". Sanders szerint az eredeti bibliai helyszíneken a pusztulást követően a városok megmenekült lakossága újra felépítette otthonát kissé távolabb a tenger partjától, amelyeket azután a korai bronzkor végén ismét katasztrófa ért. A hatalmas temetők pedig Szodoma és Gomora bibliai pusztulását követően használatba vett tömegsírok.

Városok a víz alatt?

A bibliai régészet atyja, William Foxwell Albright szerint a Teremtés könyvében szereplő bűnös városok valaha a Holt-tenger délkeleti partján feküdtek, a víz előrenyomulása miatt azonban már régóta víz alá kerültek. Ugyanezt állította Josephus Flavius is, aki a Zsidó háború cím? könyvében részletesen kitért a Holt-tenger környékének ismertetésére is: "A tó, amely egészen az arábiai Zoárig húzódik, 580 stadion hosszú, 150 stadion széles. Partjával határos Szodomitisz, valamikor virágzó és termékeny tartomány, amelynek pompás városai voltak, de mindenestül tűz pusztította el, mert lakóinak istentelensége miatt villám sújtotta és földig égette. Még most is mutogatják az égből hullott tűz maradványait, és a tóban öt város körvonalai látszanak…" (IV, 8, 4)
Dom Laing geológus és a fentebb említett Michael Sanders 1998-ban azt állította, hogy űrfelvételek alapján végre megoldódhat az öt bibliai helyszín és a "tükörvárosok" rejtélye. A Holt-tengerről készült szatellitképeken ugyanis furcsa víz alatti anomáliákra lettek figyelmesek. A Jordán folyó torkolatától keletre egy csatorna maradványait vélték felfedezni, a délkeleti részen – nagyjából Cóárral szemben – pedig mesterséges építmények maradványait vették ki az űrfelvételeken. Mint az lenni szokott, a tervnek szép számmal akadtak támogatói és ellenzői. Sanders tervét a British Museum egyik kutatócsoportja és a Tel Aviv-i egyetem régészcsoportja is támogatta. John Whitaker, a Leicesteri egyetem földrajzprofesszora szerint Sanders elképzelése nem alaptalan. Véleménye szerint ugyanis a területet mintegy 5000 éve hatalmas földrengés rázta meg, amely a vízbe dönthette a part közelében lévő városokat. Néhány kutató azonban bibliakritikai alapon vitatta Sanders elképzelését, azt hangsúlyozva, hogy a Bibliának ez a része csupán példázat és nem történelmi forrás. David Neev neves izraeli geográfus, aki egész tudományos munkásságát a Holt-tenger és környéke tanulmányozásának szentelte, viszont azt hangsúlyozta, hogy Szodoma és Gomora a Biblia szerint valahol a Holt-tenger déli csücskénél feküdt, a Szedom-hegy közelében, vagyis nagyon messze a Sanders kutatta helytől.
1999 novemberében egy kétszemélyes mini-tengeralattjáróval ereszkedtek alá a Holt-tengerbe, ugyanazzal, amelyik megtalálta a híres Lusitania utasszállító maradványait. A merülésben részt vett Zvi ben Avraham is, a Dead Sea Research Centre igazgatója. Az öt méter hosszú tengeralattjárót Kaliforniából szállították a helyszínre, majd ólomnehezékeket aggattak rá, hogy a Holt-tenger sós vizében fellépő felhajtóerőt ellensúlyozzák. Az idő és pénz szűkösségére való tekintettel csak négy merülést végeztek. A dolgot tovább bonyolította, hogy a Holt-tenger katonai terület, amelynek közepén húzódik Jordánia és Izrael államhatára, ezért a jordán katonai hatóságok a tengeralattjárót kiparancsolták a vízből. Sanders a nehézségek ellenére biztos abban, hogy a víz alatt felfedezett 400 négyzetméteres területen fekvő gátak csakis emberi kéztől származhatnak. A következő lépés ezek megtisztítása lenne: "Ezért kell visszajönnünk ide" – nyilatkozta a kutató a sajtónak.
(A szerző történész)

Pacelli bíboros jobbján Franz von Papennel a Birodalmi Konkordátum aláírásakor

Aki megszüntette a pápaságot: Napóleon

"Őfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott őszinte pápai válaszunk az, hogy az Egyház Legfelsőbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem" – írta VII. Pius Napóleonnak 1806 márciusában. Dicsekvése elhamarkodott volt. 1808 szeptemberében Napóleon katonái körülfogták a Quirinalét, a pápa rezidenciáját, és hat ágyút szögeztek a pápai lakosztályra. Fél év múlva a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Európa uralkodói a kisujjukat sem mozdították a pápaság megmentése érdekében.
De nézzük az előzményeket. VI. Pius pápa egy darabig tanácstalanul szemlélte a francia forradalom eseményeit: 1790-ben a nemzetgyűlés törvényerőre emelte a francia nemzeti egyház alkotmányát, amellyel a francia katolikusokat elszakították Rómától. A papoknak is fel kellett esküdniük a Constitution civile-re (polgári alkotmány), amit a pápa csak egy év múlva tiltott meg számukra, mikor a klérus többsége már letette az esküt. A Pápai Állam és Franciaország közti ellenségeskedés tetőpontjára hágott, mikor a jakobinus diktatúra idején valóságos egyházüldözés vette kezdetét, melynek során negyvenezer francia pap hagyta el hazáját. A forradalom elleni reakció vezetője, Bonaparte Napóleon tehát elvileg a katolikusok természetes szövetségesének számított. Ennek ellenére nem alakult ki közöttük szövetségesi viszony. 1797 után Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február 15-én az egyházi állam területén kikiáltották a köztársaságot, és azt Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és Valence-ba vitték, ahol hamarosan meghalt. E pillanatban úgy tűnt: vele együtt a több évszázada fennálló pápaság is megsemmisült. A "lenni vagy nem lenni" kérdésében egyes-egyedül Napóleonon múlott a döntés. Franciaország első konzula azonban hamar belátta, hogy a pápaságot adott esetben saját politikai céljaira is fel tudja használni, ezért úgy határozott, hogy feltámasztja a halottat. A pápaválasztó konklávé 1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévő – Velencében, ahol három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust, aki a polgári államokkal való békés modus vivendi (együttélés) kialakításának híve volt. Napóleon, aki vallásilag közömbös, inkább deista beállítottságú ember volt, lehetővé tette a megegyezést. Erre 1801-ben Párizsban került sor. A konkordátum egyrészt a pápaság győzelmét jelentette a független gallikán egyház felett, másrészt precedens érték? volt az állam és egyház viszonyának alakulását illetően: a 17 pontból álló szerződés visszaállította a pápa világi hatalmát az egyházi állam területén, megtartotta uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát, ugyanakkor jelentős engedményekre is kényszerült: például az időközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a püspökkinevezés jogáról.

Vatikán megmentője: a Duce

Amikor 1922. február 6-án a frissiben megválasztott XI. Pius pápa megjelent vatikáni palotájának a Szent Péter térre néző erkélyén, és "urbi et orbi" (a városnak és a világnak) szóló áldással köszöntötte az éljenző tömeget, e régóta elfeledett szokás felújításával jelezte nagyra törő külpolitikai törekvéseit. Napóleon konkordátumától az olasz egység létrejöttéig (1861) összesen harminc hasonló egyezményt kötött a Vatikán más államokkal. Itáliával azonban sehogyan sem sikerült megállapodnia. Nem is csoda, hiszen az egyházi állam gyakorlatilag azóta megszűnt létezni. A pápák befolyása Vatikánvárosra korlátozódott, ahol önkéntes száműzetésben éltek, egészen a Mussolinival kötött konkordátum aláírásáig.
Ugyanabban az évben, 1922-ben Benito Mussolini lett az Olasz Királyság kormányának miniszterelnöke. Mussolini, aki egy időben szocialista agitátorként is működött, Popolo d\'Italia (Itália népe) cím? könyvében kijelentette, hogy a kereszténység minden formáját elutasítja, és a pogányság felélesztésében hisz. Mussolini és XI. Pius alapjában mélyen egyetértett abban, hogy Róma a caput mundi (a világ fővárosa), és annak is kell maradnia az idők végezetéig. A Duce fasiszta mozgalma is eleinte radikálisan vallásellenes eszméket vallott magáénak, míg a miniszterelnöki bársonyszékbe került Mussolini meg nem érezte, hogy a római katolikus egyház és az állam közötti konfliktus egyik félnek sem válik javára. Napóleonhoz hasonlóan ő is pragmatikusan gondolkodott. Mussolini közeledésének apró jeleként értékelték a Vatikánban, hogy első parlamenti beszédének befejezésekor Istent hívta segítségül, továbbá az iskolai tantermek falára újra felrakatta a kereszteket, pártjában pedig beszüntette az ateista propagandát. Cserébe a pápa is óvatos közeledést mutatott: 1923-ban Pisa püspöke – a pápához közel álló személyiség – levelében dicsérte a kormány politikáját. Az itáliai katolikusok számára Mussolini neve többé már nem az Antikrisztussal volt egyenlő.
A Duce végül kijelentette: "Katolikus nemzet vagyunk. Nem azért, mert a lakosság többsége katolikus, hanem mert a katolicizmus kitörölhetetlen része történelmünknek." Miközben a katolikusok kivonultak a politikai életből, spirituális hatalmukat egyre intenzívebbé akarták tenni. XI. Pius 500 boldogot és 33 szentet avatott fel pápasága alatt, amellyel minden addigi elődjét túlszárnyalta. Köztük volt az ellenreformáció vezéralakja, a jezsuita Bellarmin bíboros is, ami nem meglepő, hiszen a pápa a szentek ünnepéről szóló enciklikában a középkori és ellenreformációs szentek ideálját állította a modern ember elé követendő példaként.
Az olasz fasiszta állammal a lateráni palotában folytak a tárgyalások, egyre növekvő egyetértésben. Az olasz kormány és a Szentszék közötti megállapodások szövegét 1929. február 14-én látta el kézjegyével Benito Mussolini és XI. Pius. A konkordátum 44 cikkelyében Olaszország biztosította a pápa szuverenitását a másfél négyzetkilométerre zsugorodott Vatikán Állam felett. A két állam kölcsönösen nagyköveteket cserélt. Az állam biztosította továbbá az egyház teljes szabadságát, és a katolikus vallást államvallásnak nyilvánította. A klérus mentesült minden szolgálat alól. Az érsekek és püspökök kiválasztása a Szentszék joga maradt, de azoknak az államfő előtt kellett esküt tenniük az alkotmányra. Az állam elismerte a katolikus vallási szervezetek létjogosultságát, de az egyház cserébe az Olaszországban működő valamennyi pap és szerzetes számára megtiltotta, hogy bármely politikai pártba belépjen, és ott szervezkedjen.
Katolikus történészek szerint a Mussolinival kötött konkordátum nem más, mint "opportunista manőver és klerikális intrika annak érdekében, hogy a liberális Risorgimento egész örökségét eltörölje" (i. m. 82). A téma szakértőinek egy része azt is kiemeli, hogy XI. Pius alapvetően csak totalitárius rendszerekkel tudott kiegyezni, mivel "a katolicizmus ideális államának tükröződését a fasizmusban találta meg" (uo.). Jellemző, hogy a pápa Pietro Tacchi jezsuita szerzetesen keresztül vette fel a kapcsolatot 1926-ban Mussolinivel. A páter, aki maga is tagja volt a feketeingesek pártjának, ezt a jelmondatot vallotta magáénak: "a jó jezsuita jó fasiszta is egyben". Mussoliniből a római katolikus egyház támogatásával lett diktátor. A Lateráni Egyezmény ugyanakkor "kéz kezet mos" alapon biztosította a pápaság hatalmának továbbélését is.

Egyezmény a Gonosszal

Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint "az Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát". Az eseményen prominens katolikus SA és SS tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deum-ot adtak elő.
Bár hálaadó misét állítólag nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak celebrálni a konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú papot is eltüntetett a GESTAPO, itt ugyanis nagy volt az ellenállás a szerződéssel szemben), azért azt nagyjából mindenütt megelégedéssel fogadták Németországban.
Adolf Hitler – hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos ember, bár katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei hatalomátvétele után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a katolikus egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák jogait és a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok márciusban feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek be pártokba. A püspökök felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos magatartásukat. Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a pápa dicsérőleg említette, hogy Hitler "elsőként emelte fel hangját az európai vezetők közül a bolsevizmus ellen". A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötését illetően (i. m. 128). XI. és XII. Pius szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik alátámasztani, hogy április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz von Papen mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz miniszterelnök) is Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar készen lett, miután a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak teljesíteni. Miután a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (ld. keretes írásunkban), június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik azonban már ekkor megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését, június 22-én pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből már világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg, Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.
Ennek ellenére az egyezmény megszületett, és Hitler számára mindenben előnyösnek bizonyult: bebizonyította ezzel, hogy rezsimje nem egyházellenes; a Vatikán egy nyíltan fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az egyház pedig önként visszavonul a politikától. Ezek az előnyök azonban másik oldalról a Vatikánnal szembeni vádakként fogalmazódtak meg. Az egyezményt aláíró Eugenio Pacelli bíboros az Osservatore Romano lapjain már 1934 januárjában magyarázkodásra kényszerült. Azzal védekezett, hogy a Vatikán nem a náci államot ismerte el, hanem a mindenkori fennálló rendszerrel kötött egyezséget: "Kötött már az egyház konkordátumot monarchiákkal, köztársaságokkal, demokráciákkal és totalitárius államokkal" – írta a bíboros.
Hitler hamar érvényesítette "jogait" a katolikus klérussal szemben: 1933. szeptember 19-én minden klerikális összejövetelt betiltottak a misék kivételével. Korábbi ígéretét és a konkordátumot megszegve 1936. decemberében a cserkészmozgalmat beolvasztotta a Hitlerjugendbe, ahová 1939-től minden német gyermeket kötelező volt beiratni. 1939. január 30-án kilátásba helyezte, hogy az egyházakat az egyesületek szintjére süllyeszti vissza, megvonva tőlük minden állami támogatást. Márpedig a konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje alatt egyházi adóként a katolikus egyházba.
A nácik zsidókkal kapcsolatos nézeteiről és a velük kapcsolatos bánásmódról természetesen mindenki tudott Németországban és azon kívül is. A pápa 1937. március 14-én kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által fogalmazott, Mit brennender Sorge… (Égő aggodalommal) kezdet? enciklikájában általánosságban elítélte a nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. Felemelte szavát az Ószövetség és a Jézus előtti (!) zsidóság védelmében, de – mint hangsúlyozta – ez az égető aggodalom nem vonatkozik a kortárs zsidókra, a Jézust eláruló gonosz nemzedék leszármazottaira (i. m. 150). XII. Piusnak és Faulhabernek csak a nem-árja katolikusok ellen elkövetett atrocitások fájtak.
Az idézett tanulmánykötet szerzői szerint mindhárom elemzett konkordátum több figyelemre méltó közös elemet is tartalmaz. "Mindhárom diktátor a velük kötött konkordátumot arra akarta fölhasználni, hogy kiterjessze hatalmát országának lakossága fölött" – írja J. A. Biesinger (i. m. 123). A Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumok ezenkívül nemzetközi legitimációt biztosítottak a fasiszta rezsimek számára, s az adott országokon belül élő katolikus állampolgárok (alattvalók) lelkiismeret-furdalás nélkül válhattak a totalitárius rendszerek h? kiszolgálóivá.
(A szerző történész)

Részletek a Harmadik Birodalommal kötött konkordátumból (1933)

16. cikkely
Egyházmegyéje birtokba vétele előtt minden püspök hűségesküt tesz az Állam által kiküldött illetékes Birodalmi Képviselő előtt a következő formula szerint: "Isten és az Ő Szent Evangéliuma előtt esküszöm és ígérem, hogy püspökhöz méltóan h? leszek a Német Birodalomhoz és a(z) … államhoz. Esküszöm és ígérem, hogy tiszteletben tartom a törvényesen létrehozott kormányt, és egyházmegyém papjaival is tiszteletben tartatom azt. Szellemi hivatalom betöltésében a Német Birodalom jólétét és érdekeit szem előtt tartva elkerülök minden olyan káros tevékenységet, amely azokat sérthetné."

25. cikkely
A vallási rendeknek és gyülekezeteknek joga van magániskolák létrehozására és fenntartására, az oktatást irányító általános törvények és rendelkezések hatálya alatt. Amennyiben ezek az iskolák követik az állami iskolák számára előírt tantervet, tanulóik ugyanazokat a képesítéseket kapják, mint az állami iskolákat látogatók.

29. cikkely
A Birodalmon belül élő nem német kisebbség katolikus tagjai a vallásos szertartásokon, a vallási oktatásban és egyházi életben az anyanyelv használatának jogát tekintve nem részesülnek hátrányosabb elbánásban, mint ami már ténylegesen létezik, és ami összhangban van az idegen államok területén élő, német eredet? és német ajkú egyéneket érintő törvényekkel.

31. cikkely
Azoknak a katolikus szervezeteknek és társaságoknak az intézményei és tevékenysége, amelyek kiemelt karitatív, kulturális vagy vallási tevékenységet folytatnak, és mint ilyenek, egyházmegyei fennhatóság alá tartoznak, védelmet élveznek.
Azok a katolikus szervezetek, amelyek vallási, kulturális és karitatív tevékenységük mellett mással is foglalkoznak, például társadalmi vagy szakmai kérdésekkel, még ha országos szervezetekhez tartoznak is, az 1. rész 31. cikkelye szerinti védelmet élvezik azzal a feltétellel, hogy tevékenységüket minden politikai párttól függetlenül végzik.
Annak eldöntése, hogy mely szervezetek tartoznak e cikkely hatáskörébe, a központi kormány és a német püspöki kar közös megegyezésen alapuló joga.
Mivel a sport és más ifjúsági szervezetek tevékenységét a Birodalom és az azt alkotó államok felügyelik, figyelmet fordítanak arra, hogy a tagok számára lehetőség nyíljon vallási kötelezettségeik gyakorlására vasárnap és ünnepnapokon, és semmilyen, vallási és erkölcsi elkötelezettségükkel és kötelességeikkel ellentétes kötelezettség ne nehezedjen rájuk.